Böcskei Balázs (Klubrádió): Itt van velünk a vonalban Német Szilvi, aki személyesen volt a jelen a legutóbbi berlini Transmediale eseménysorozatán. Kezdjük ott, hogy egy ajánlódban a (poszt-)digitális kultúra egyik legmeghatározóbb, trendsetter eseményeként mutatod be a berlini Transmediale-t, mitől is, és mi is ez a fesztivál tulajdonképpen?

Német Szilvi: A Transmediale tavaly ülte 30. kiadását, így egy eléggé beágyazott fesztiválról beszélünk, ami a '87-es alapítása óta rengeteget változott. Nyilván egy önmagát a technológia-társadalom és kultúra, – itt elsősorban kultúrakritikát értünk – háromszögében meghatározó eseménynél alapértelmezett, hogy állandó lépéskényszerben van. Rengetegen látogatják, egyfajta fesztiválturizmus is épült köré. Talán a legnagyobb erénye, hogy értő módon úgymond a nagy képet akarja megfogni/bemutatni, ami a kortárs médiakörnyezetet illeti, a legkevésbé se a nyugati partról jövő technodeterminista vagy technooptimista oldalról, ami folytonos eufóriában van az új updateket vagy fejlesztéseket illetően. Meglepő, hogy míg nálunk a médiaelmélet vagy poszt-digitális tájkép értelmezése egy szűk, elsősorban szakmai közönségre tart számot, addig berlinben ez egy abszolút teltházas mainstream esemény. Eléggé kinőtte magát abból a médiaspecifikus videófesztivál formátumból, ami korábban jellemezte. Most is van vetítés meg kiállítás rész, de a konferenciaprogram, a diskurzusgenerálás a legerősebb.


BB: A fesztivál idei év kulcsszava a magyarra kurtán-furcsán „névértékként” fordítható „face value” volt. Mit értettek ez alatt az előadók, és mi a véleményed, mely gondolatok ragadták meg a dolgot?

NSZ: A Transzmediale utóbbi éveiben bevett gyakorlat, hogy egy-egy plasztikusan körvonalazható kifejezést választanak hívószónak, ami az egész produkciót fogalmilag szervezi. Jameson mondta azt, hogy például a posztmodern fogalom megalkotásának akkora médiatörténeti hatása volt, mint két nagyvállalat összeolvadásának. Na, a Trasmediale ezeket a fogalmi eseményeket keresi. Ez a karrierlehetőség korábban olyan kifejezéseket talált meg mint a Before Pluto was a Planet (BPWAP); emlékszünk arra, hogy 2013-ban a Plutót leminősítették bolygó státusából, ami sok kérdést vetett fel egyrészt a bevett kategóriáink újragondolását, másrészt a tudományos megismerést illetően.



Az idei kiadás nem tudta elkerülni nyilván azt a politikai kommunikációban zajló fordulatot, amit sokan post-truth-ként, igazság vagy tények utániságként szoktak értelmezni. Erősen kötődik a Trump érához és a brit referendumhoz, és azokhoz az igazságként megfogalmazott állításokhoz, amiket mondjuk az Angela Merkeltől származó mondás fémjelez: amikor azt mondja, h "a Brexit azt jelenti, hogy Brexit mert Brexit". Önmagától értetődő, önreferenciális logikával működő, saját világképeket megerősítő affirmatív állítások, amik már csak azért is igazak, mert annyiszor megismétlik őket.

A nyelv performatív használata tekintetében számomra az egyik legérdekesebb érvelés arról a nyugati típusú retorikáról és annak meghaladásáról szólt, ami mindig a mélységben, a mögöttes jelentésben keresi az igazolást és az értéket. Faisal Devji indiai professzor előadásában arra hangzott el javaslat, hogy idézem „ha komolyan vesszük a felszínt, az, mind, amit látnunk kell”. Az élet a felszínen című írásában ezt leginkább a közel-keleti és európai értékrendszer összehasonlításában veszi elő, abban az értelemben, hogy a cselekedetek mögött már nem egyfajta mély indoktrinációt kell keresnünk, hogy a felszínen való lét nem felszínes, hanem a transzparencia állapota, amelyben a legdurvábbnak tűnő állítások is elhangzanak, úgy, amik, mert már nem cél az elleplezés. Radikális őszinteség. Ennek nagy keletje van, ha belegondolunk a politikai elit bukására és a külső erők betörésére, ami pont ezzel hatott. 

BB: Minden ilyen underground vagy altermainstream eseménynek felmerül a kritikája, gondolom a Transmediale-t sem kerüli ez el? Milyen hangok vannak e téren, és mennyiben osztod és miben ezeket a véleményeket?

Egyetlen kritika, amit eddig olvastam, az azzal volt elfoglalva, hogy mennyire unjuk már azt hallgatni a művészvilág nagy eseményein, hogy "kapitalizmus, kapitalizmus, Donna Haraway, kapitalizmus.." Hogy egy csapat hipszter a legújabb iphoneokkal és gadgetekkel összeül, hogy elszidja a Google-t a halálba azért, mert dzsentrifikálja Kreuzberget és a cikk szerzője amúgy is minősíti az eseményt, mint a fehér, privilegizált európaiak jajveszékelése a digitális fordulat után, attól való félelmükben, hogy elvesztik státuszukat, miközben eljátszszák, hogy annyira érdeklik őket olyan globális témák, mint a migráció vagy az ökológiai katasztrófák... Annyiban egyetértek, hogy van egy nagyon erősen érezhető fordított rasszizmus mind a CTM mind a Transmediale programjában, aminek a részeként azért meg-meghívnak egy-egy indiai vagy harmadikvilágbeli megszólalót, a zenei fesztivál disabled DJ-t vagy nőket, akik azonban már rég a nyugati intézményrendszer organikus részei. Persze a Haus der Kulturen der Welt, a fesztivál helyszíne, a nem-európai kultúrák bemutatóhelye eleve jelzi azt az orientációt, amivel a diverzitást szeretnék alátámasztani.

Ugyanakkor való igaz, hogy az eddigi kiadásoknál erősebben épített a program a poszt-kolonialista kritikára, kisebbségpolitikára, etnikai, faji megkülönböztetésre, illetve ezek problematizálására a technológiai diskurzusok kapcsán. Visszatérve, sokszor a jól csengő nevek alatt, mint a manapság nagyon felkapott, de csak szőr mentén értelmezett blockchain vagy mesterséges intelligencia helyett sokszor csak reprezentációkat, képzelgéseket, esztétikát kapunk, illetve ezek adják el a jegyeket, hogy bemondod h most itt egy AI baby születik a performance alatt.

BB: A fesztivál kapcsán te is új kulturális háborúkról, populista logika digitalizálódásáról értekezel. A „hol” talán egyértelmű, de kik is vívják és hogyan ezeket az új kulturális háborúkat?

A fesztivál konferenciaprogramját végighallgatva ez nem egy új szólam, kicsit lesarkítva az egyik oldalon a Szilicium völgy és annak ideológiája (amit Richard Barbrook híres esszéje után Kaliforniai ideológiának hívnak) stakeholderei – multinacionális vállalatok, telko cégek, az új gazdaság szereplői, akik pro-tech hozzáállással hisznek abban, hogy a társadalmi problémákra technológiai megoldásokat lehet szállítani, illetve az ezekkel a vállalatokkal szövetkező állam, akik egyrészt az infrastruktúrát működtetik, illetve a negatív hatalom letéteményesei. Az egyik beszélgetésen elhangzott például, hogy ha az internetnek arcot kéne adni, akkor az Ayn Rand és Atlasz egyfajta mashupja – ugye az ő regényét, A veszett világot tartják a nyugati part egyik fő hivatkozási pontjának, amelyben a szellem emberei sztrájkba indulnak a világ ellen és valami végzetes individualizmus jegyében.



Azt hogy ezzel milyen szembenálló erők sorakoznak fel, arra inkább a hogyannal, a taktikákkal mintsem a szubjektum megnevezésével válaszolnék.
Egyrészt itt van a kiút keresés, lejönni a hálóról, kontra-internet, az instant részvételiség helyett a válaszadás unalma, vagy hogyan lehetséges a kifejezés financializálódásából kivonni magunkat, hogy lehet úgy közölni bármit, hogy az nem termel pénzben kifejezhető értéket az adatpiacok számára, ugye az információval kapcsolatban javasolják, hogy érdemes történelmi kategóriaként értelmeznünk, hogy nem létezett mindig, illetve, hogyan kapcsolták az információt az érték fogamához.. Ilyenkor jön elő a platform kommunizmus fogalma, amely elkerüli, hogy a törődés, a kifejezés vagy bármi azonnal monetizálhatóvá váljon.
Aztán az eltűnés taktikája, ami elsősorban negatív hatalmat megtestesítő megfigyelés, kontroll, szabadságot szabad valásztast korlátozó előrejelzések, feedback loopok köréből való kiszakadás, eltérítés mint nem funkcionalis használat, diy, media hack, kisajátítás, intervenció.    
Az eltérítés eszköze sok esetben a spekulácio, merjünk olyan alternatívákat elképzelni, amik egy más jövő felé mutatnak.
​Illetve ide citálnám a feminista kritikát, ami olyan szempontból tudja újrakeretezni a technológiai diskurzusokat, hogy azt állítja, h a techn nem univerzális, homogén, mindenhol ugyanolyan érvénnyel számonkérhető, hanem a különbségek eltörlése helyett, a különböző szituált tapasztalatokat is építse bele. Erre volt jó példa talán a virtuális valóságtervezés, ami egy normatív testideált vetít elő és arra a kérdésre keresi a választ, hogy lehet-e egy technológiai megoldás adni a rasszizmusra vagy a diszkriminációra, azáltal hogy belelépünk valaki cipőjébe...  Empátiagyár, érzelmi beleélés, érzelmi politizálás, megint itt vagyunk.

BB: Térjünk vissza egy kicsit arra, mit is jelent egyáltalában az, hogy „poszt-digitális” vagy éppenséggel post-internet művészet? Mitől „poszt” és mitől művészet.

A poszt-digitalitás ugye itt nem a művészetre vonatkozik, hanem egy kultúraformáló erőt ír le, amiben a poszt előtag egyáltan nem azt jelenti, hogy lezárult a digitalizáció vagy komputerizáció, hanem pont azt, hogy a folyamai alapértelmezetté váltak, megkerülhetetlenek akkor is, ha nem kifejezetten domainspecifikus területekről beszélünk. Eric Schmidt, a Google CEO-ja, amikor az internet jövőjéről kérdezték, azt felelte, hogy el fog tűnni. Ez távolról sem azt jelenti, hogy már nem lesz, hanem pont mindenhol jelen lesz, így észrevétlenül, láthatatlanul, a média természetiesül, erre fele haladunk. A poszt-internet egy kicsit más, az arra a felfedezésre épül, hogy a művészet nem tudja kivonni magát a hálózatiság paradigmája alól, és hiába léteznek offline galériaterek, megfordul Walter Benjamin tézise a művészet a technikai reprodukálhatóságáról, amelyben az aura már csak az internetre visszatöltött, a körforgásba újra bekapcsolt képiséget illeti meg.

BB: Pár éve azt mondtuk, hogy az új tőke az „információ”, mintha ma ehhez képest annyiban kellene korrigálni, hogy az új tőke a „gyorsulás”? Átok vagy áldás a gyorsulás? Megoldás vagy káosz?

Problémás spekulációk több szempontból is, egyrészt a gyorsulás azt feltételezi, hogy a kapitalizmus utáni állapothoz csak a kapitalizmuson keresztül lehet eljutni. Hogy az ember kapitalistább legyen a kapitalistánál felgyorsítva a folyamatokat,  az abba való hitben, hogy az összeomlás elkerülhetetlen, hiszen a kapitalizmus eddig is krízisről krízisre haladt. Viszont annak a megfogalmazása, hogy ki itt az alany, vagyis milyen szubjektumot feltételezünk ennek végrehajtó szerepében: az embert, a tőkét, az emberarcú tőkét, vagy valami poszthumán entitást, ebben már nem vagyunk biztosak.