A nemzetközi nőnap alkalmából az Európai Parlament társadalmi nemek közötti egyenlőséggel foglalkozó bizottsága találkozót hirdetett meg a nők média és info-kommunikációs iparágakban való részvételének támogatására. A „digitális inklúzió” programja arra a törésvonalra hívja fel a figyelmet, ami a globális digitalizáció tekintetében a nemek között – a több évtizedes kormányzati és iparági kampányolás ellenére – érdemi változás nélkül áll fenn. Az Európai Parlament által készített jelentés szerint a „digitális forradalom” új lehetőséget nyújthat a nőknek a részvételre és a kifejezésre, az ICT (information communication technology) szektor magas fizetési kategóriába tartozó pozícióival a fizetések közötti szakadék áthidalására, nőket érintő témák bevonására (például a #metoo hashtag aktivizmusa). Már csak azért is, mert a digitalizáció a nőket hátrányosan érintő aspektusokat erősíthet fel – gondoljunk itt a gender sztereotipizálás vagy a nőgyűlöletet és a cyberbullying formájában elharapódzó online jelenségekre. A kimutatás igyekezett helyreigazítani azt tévképzetet, ami szerint a digitális forradalom egy kizárólag technológiai- és gazdasági érintettségeket lefedő folyamat, aminek nincsenek társadalmi vonatkozásai. Ebben az értelemben a digiális update nem gender-semleges.

A nők munkaerőpiaci foglalkoztatásának előmozdításában jellemzően a háborúk játszottak szerepet az előző évszázadban, ekkor vált először lehetővé a nők tömeges alkalmazása az gyártási folyamatokba való betanulással. A foglalkoztatási kvóta a háború utáni időszakban visszaesett, amire a „férfiak visszatérésével” gazdasági kiegyenlítő hatás miatt volt szükséges. A II. világháború utáni poszt-indusztriális berendezkedés, illetve a tercier, szolgáltatiói szektor felemelkedése aztán ismét utat nyitott a női munkavállalás lehetőségének bővítésére. A ’90-es évek második felétől, az információs társadalom kialakulása a munkaerőpiacot is átstrukturálta és olyan hagyományos intézményekbe is behatolt mint a „karrier” fogalma a „projektmunka” javára, az online munkavégézéssel pedig deterritorizálta a munkakörnyezetet. Ugyanakkor a nulla órás szerződések, időszakos projektmunkák éppen a függetlennek, kreatívnak és informálisnak tekintett új média iparágban tartósították a gender különbségeket. Ahogy Rosalind Gill A „Cool, kreatív és egyenlő” tanulmányában leírta, a kreatív-technológiai szektor a korábbi mintázatokon felül az egyenlőtlenség új formáit is kitermeli, amelyek paradox módon éppen a sokak által értékelt informalitás, autonómia vagy a flexibilitás vonásai köré épülnek.

Dacára annak, hogy az informatikai-információs technológiai szektor ma a leggyorsabban fejlődő iparág, egyre emelkedő – utolsó mérések szerint 7%-os – munkanélküliség jellemzi. Az előrejelzések szerint a  munkaerőhiány Amerikában 2020-ra könnyen egymillió körüli számot ér el, míg az Európai Uniónak nem sokkal lemaradva 900,000 szakképzett ICT alkalmazottra lesz szüksége. Az EU által készített tanulmány szerint a nemek közti egyenlőtlenség a következő számokban ragadható meg: európai ICT szektor női munkavállalóinak aránya 16,7%, 5,8%-kal alacsonyabb, mint egy évtizede. A kormányzati, oktatási szereplők és döntéshozók ezt a hiányt a nők szektoriális beemelésével „oldanák meg”, annak a felismerésével, hogy az ICT iparágakban alulreprezentált társadalmi csoportként olyan humán tőkét jelentenek, amelybe invesztálni érdemes.

Wendy Faulkner, a technológia és gender viszonyát vizsgáló cikkében arról ír, hogy a népszerűsítő kezdeményezések nyilvánvaló kudarca arról árulkodik, hogy ezek a kampányok milyen kevéssé képesek kiritikailag vizsgálni azokat a módokat, ahogy a technológia társadalmi nemi tartalommal telítődik a leendő technológusok szemében. A férfidominancia rendszerszintű fenntartását nézetei szerint a maszkulinitás és technológia kitartó szimbolikus összekapcsolása magyarázza, amely során a technológia reprezentációja és kulturális megjelenése a maszkulinitás és erő uralkodó képiségével esik egybe. Ugyanakkor a liberális feminista hagyomány a technológiát gender semleges és egybehangzóan „jó dolognak" állítja be, amelybe a nők ugyanolyan jogon beléphetnének, ha a korai szocializáció és a munkahelyi szervezeti struktúra ezt lehetővé tenné számukra.

A leegyszerűsítő technooptimista és technopesszimista nézetek feketén-fehéren ábrázolják a nők és a technológia kapcsolatát: az utóbbi hajlamos a technológiát mint a determinisztikusan patriarchális (vagy kapitalista) projektként bemutatni, aminek a nők áldozatul esnek. Ez az elmélet a technológiát a férfi vágyának kiterjesztéseként határozza meg, amellyel kontrollálni majd eltörlni akarja a nők biológiai szerepét a repredukcióban. Hasonló módon az ökofeminizmus a modernista technológiai projektet egy reménytelenül maszkulin világnézethez kapcsolja, ami a asszociális a természettel és az emberrel szemben. A másik véglet a technológia semlegességének affirmálása, amely túlzott optimizmussal tekint a technológiaira mint politikai ágensre – ez jellemzi a kiberfeministák technoeufóriáját.

A nők ma lehetnek bírók, katonai vezetők, bankárok, CEO-k, parlamenti képviselők és talán a tudományok után a mérnöki-informatikai ismereteket is egyre nagyobb számban sajátítják el. Alain Badiou filozófus azonban "A lányok mai helyzetéről" írt esszéjében óva int attól a feminizmustól, ami a nők társadalmi értékének és egyenlőségének normáit nem a jelenlegi szimbolikus rend alternatívájaként, csupán átvételeként határozza meg. "A nők nem a győzedelmes kapitalizmus tartalék hadserege."