Dialógus

A dialógus egy társalgásban való két- vagy többirányú aktív részvétel. Sikeressége előfeltételezi, hogy képesek vagyunk hallgatni, megérteni, feldolgozni és reagálni más emberek felől érkező kommunikációra (legyen az szavakban kifejezett, meta-, fatikus vagy nem verbális).

A közösségi média korában folyamatosan és egyre növekvő mértékben vagyunk párbeszédek részesei. Szöveges üzeneteket küldünk, videó chatelünk, posztolunk és reposztolunk, élő közvetítéseket nézünk, blogolunk és képeket osztunk meg azért, hogy kifejezzük magunkat vagy értesüléseket szerezzünk másokról. Annak ellenére vagy éppen amiatt, hogy folyamatosan kapcsolatban vagyunk, olyan hatásokkal is szembe kell néznünk, amik negatív módon befolyásolják a kommunikációs rendszerekben való értelmes részvételünket. Az információs ökoszisztémánk (buborék) nem csak elválaszt más világnézetű, kultúrájú, nyelvű emberektől, hanem énközléseinket egy irányban fel is erősíti (visszhang kamra, narciizmus). Amíg a közösségi média az azonnali jutalmazás és a társaktól kapott értékelések elvén működik, addig ezeknek a közléseknek az érzelmi tartalmát az öt alapérzelemre (piktogrammok formájában a ‘kedvelés’, ‘szeretet’, ‘vicc’, ‘csodálkozás’, ‘szomorúság’, ‘méreg’) korlátozzák, illetve népszerűségi index szerint rangsorolják. Ha a szavakat valaha kőbe vésték, ma nemcsak a  jelentéstől, de az értelmező szövegkörnyezettől is eloldozottan vesznek részt a tartalom körforgásában. Leértékelt formában, lényeg és következménytől mentesen (pl. “Mit jelent az amikor Donald Trump kimond szavakat?”), a szavak megszűntek a  felelősség és megfontoltság mértékei, közvetítői lenni.

A Szavak súlya azáltal, hogy közvetlenül az elhangzott közlés érzelmi indexét csatornázza be, illetve egzakt mérési eszközökkel rögzíti és ábrázolja a feladó és a fogadó közti kommunikációt,  helyreállítjai a kommunikáció közvetlenségét és az ebből adódó nehézségét, fajsúlyát.

Brain-to-brain performance

A Szavak Súlya egyrészt a történetmondásra helyezi a hangsúlyt, másrészt pedig annak egyéni értelmezésére. Az interaktív művészeti projekt két résztvevőt ültet le egymással szemben. Az egyik egy virtuális valóság szemüveget kap – ő lesz a Beszélő –, míg partnerére az asszisztensek egy Emotive Epoch agyszenzort illesztenek – ő lesz a Hallgató. Miután az eszközöket megfelelő módon működésbe hozták és az instrukciók világosan elhangzottak, az asszisztensek elhagyják a színteret, hogy ne zavarják a kommunikáció intimitását. Míg a Beszélőt arra kérik, hogy hallható módon tegyen közléseket (egy közös emléket meséljen el, egy asszociatív gondolatfutamot mondjon el vagy csak szavakat egymás után), az elhangzott közlések hatása a befogadóra, akin az agyszenzor található, közvetlenül mérhetővé válik a virtuális valóság élményben megjelenített tájképen keresztül. VR-ban egy számítógéppel tervezett tájkép van 3D-ben kirenderelve, amely az agyszenzor mérési értékeit jeleníti meg a környezeti elemek változásával. A Beszélő egy virtuális sziklát lát maga fölött lebegni, amely vészesen közeledik, amikor negatív tartományba mennek át az értékek (szomorúság, aggodalom, figyelemhiány), illetve eltávolodik, amint a pozitív tartomány kerül előtérbe (öröm, derű, bizonyos szem– és szájkörnyéki mimikák). A jelenet a romantikus tájkép történeti műfajának hagyományait eleveníti fel, amennyiben a táj az érzelmek külső kifejezésének eszköze, projekció része.

Mérhető én

A projekt a szubjektivitásnak azt az értelmezését használja, amit digitális kapitalizmus korában a Wire Magazin szerkesztői Gary Wolf és Kevin Kelley  a “mérhető én” fogalomként neveztek meg. A terminus arra az adathalmazra utal, amit az egyén napi rendszerességgel termel az inputok, állapotok (hangulatok, izgatottság) és teljesítmény (mentális és fizikai) tekintetében.